Egy tükör ez, melyet én tartok most eléd. Egy tükör, melyben megláthatod önmagad, és ami mögötted van. Egy tükör, melyben nem csak a felszín látszik. Görbe tükör ez, melyet most én torzítok el olyanná, amilyennek látod majd magad benne, ha elolvastad az alant írtakat. Tükör egy 20 éves szemével, tükör a világra és rád, kedves olvasóm. Egy fiatal elme szemével láthatod most mindazt, ami körülvesz téged. Lehetsz kritikus, kinevethetsz és gondolhatsz mindent másképp, de változtatni nem tudsz azon, amit látok.

A) A világ. Gyakran használjuk ezt a szót, túlzó és kifejező mivoltából fakadóan. A világ, mely körülvesz minket és végtelen… a világ, melyet mi hoztunk létre. Sok fajta világ létezik. Mindenkinek van egy saját világa, léteznek más világok és még azon túl is találunk párat. Vannak valódi és képzelet szülte világok, színesek és szürkék, valósak és fiktívek. Ne rugaszkodjunk el ennyire a talajtól, maradjunk a mi valós, valódi világunknál. 2007-et írunk. Nézzünk körül egy kicsit a mi valódi világunkba. Hova forduljak, hogy mindent lássak? Város vagy falu? Otthon vagy a szabadban? Egy kicsit talán mégis el kell rugaszkodni a talajtól, hogy mindent lássunk. Üljünk le szépen egy felhőre, ami körbevisz minket a világ körül, és közben tekintsünk le néha. Elindulunk, parányi országunk tökéletesen belátható innen fentről. Középen egy nyüzsgő, színes hangyaboly, szürke csíkok mutatnak tőle minden irányba. Nyújtóznak a csíkok, de mindegyik véges. Odalentről senki nem néz ránk, tekintetük a földre szegeződik, nem az égre. Haladunk tovább, egyre sebesebben, hosszú még az út. Hegyek, völgyek, folyók és vízesések, gleccserek és sziklaszirtek tarkítják a tájat, közben az apró falucskák lakói mind az égre szegezik a tekintetüket és látják a gyorsan tovaszálló felhőt. Magasabbra emelkedünk, hogy még többet lássunk a világból. Egy szemüveget teszek föl, ami sok mindenre használható. Különböző dolgokat enged láttatni velem. Először bekapcsolom azt a funkciót, amivel látom, hol vannak az emberek. Szépen ki is rajzolódik előttem a sok piros pontocska, azok jelölik, hol vannak. Magasból nézve többnyire a vízpartokhoz tömörülnek, városokba és folyók mellé, ahol szép a táj és sok a tennivaló. Egyre sűrűbb a sok pont, ahogy haladunk a hatalmas kékség felé. Még mielőtt átkelnénk, váltsunk egy másik funkcióra. Kékkel jelöli majd a szemüveg, hol van boldogság, hol van öröm az emberek között. A piros pontok körülbelül fele bekékül, és szép lilás árnyalatot ölt, de sok még a piros, túl sok. Ahogy a felkelő nap felé fordulok, egyre csak pirosságot látok, ha a kékség felé fordulok, sok a lila. Teszek még egy kísérletet, ami talán magyarázatul szolgálhat erre. Vegyünk most egy sárga színt is, ami megmutatja, hol van az érték, a vagyon. Hirtelen megjelenik a zöld szín. Nem túl sűrű, inkább csak foltokban látszik. A nap felé sok a zöld és a piros, kevés a lila. A kékség felé pedig sok a zöld és a lila. Kikapcsolom ezt a virtuális megfigyelést, nem tetszik, inkább csak szabadon szemlélem a világot. Lekapcsolom a villanyt, és sötét lesz. A fények kirajzolják az emberek lakhelyeit, fényárban úszik a kontinensek szegélye. Tisztán látom a villogást, a fénycsóvákat és a folyamatos, szűrt fényeket. A legfényesebbtől a halványig minden féle-fajta fény látható. Ahol erős a fény, ott sok ember van. Sorra gyúlnak ki a fények, míg végül minden kis piros pont nyugovóra tér.

A világ ma: a Föld nevű bolygó emberek által lakott része. Az ember, aki átformálta szülőbolygója felszínét olyanra, ami neki megfelelő. Erdők tűntek és házak épültek. Egyre több a füst és a por. A hatalmas sötétséget éjjel fényáradat töri meg. De mi is a világunk? Miből épül fel?
Különbözőek vagyunk, más a nyelvünk és kultúránk, más dolgok fontosak nekünk és másképp viselkedünk. Az igazi különbségeket nem országhatárok vagy hitbeli eltérések adják, hanem a viselkedésünk, az, hogy mit teszünk vagy mondunk életünk döntő pillanataiban. Bonyolult társadalmunk évezredek óta alakul, de a mai értékek és rendszerek mind az előző század találmányai. Ahhoz, hogy megértsük e rendszer működését, vissza kell tekintenünk egy már történelmi korra, mely a mai napig befolyásolja a jelent és a jövőt.

B) A huszadik század. Mindenki másra gondol először, amikor meghallja ezt a szót. Elképesztően sokoldalú és kaotikus százada volt az emberiségnek, soha ennyi konfliktus, válság, győzelem és ünnep nem volt, mint amit 1900 és 2000 között átéltek a szerencsésebbek. Vegyük szépen sorban, mit is jelentett ez a korszak az emberiségnek.
Háború. Sokaknak ez az első kép, ami beugrik a 20. század szó hallatán. A két világméretű konfliktus alatt több mint 70 millió emberi élet pusztult el. Eszmékért, értékekért, melyek ma már az óceánok fenekénél is mélyebbre süllyedtek. Nem is kívánok ezekkel foglalkozni, de szakítsunk egy kis időt a témára. Az ember természetéből adódóan mindig konfliktusokat generál, és ahogy a bibliában is szerepel a gyilkosság, így az ember fejlődését is végigkíséri a nem természetes halál. Önmagunk pusztításának legékesebb példája a huszadik század történelme, amikor olyan fogalmak láttak napvilágot, mint a faji megkülönböztetés vagy a népirtás. A gyűlölet e magas szintű művelése olyan eszméket hozott létre, mely ellen a szabad világ népei sikeresen össze tudtak fogni még egyszer utoljára, ahogy megtették ezt a korábbi századokban is, ha a szükség úgy kívánta. Az emberi értelem tehát győzni tudott a kapzsiság, a gyűlölet és a harag ellen. De milyen áron? A felszabadított világ felét fél évszázados sötétségbe taszítva, országokat és családokat kettévágva felezte meg a századot a győzelem és annak stabilizálása. Az összefogás jó volt, mégis ez tette tönkre azt a dédelgetett békét, ami végül sosem jött el. Miért? Kérdezhetik jogosan most sokan. A béke relatív. Ahogy a 20. század hajnalán megbotránkozva nézte a világ, miként tűnnek el országok a térképről, beolvadva az erősebb és nagyobb akarattal rendelkező államba, manapság már senki sem botránkozik meg vagy szólal fel, ha a világ vezető hatalmának éppen egy kisebb ország leigázására szottyan kedve pusztán anyagi haszonszerzés céljából. Ez hát a huszadik század ajándéka, a béke és a nyugalom csak azok számára jött el, akik beolvadtak a mintatársadalomba, a mintapolitikát követik és látszólag tényleg – béke van. Mi generáltuk, mi hoztuk létre. Amikor Európa kiégve és lerombolva segítségét kiáltott, segítséget kapott. Amerika kezét nyújtotta, és mi talpra álltunk. Hátulról a sötétség, szemből a fény világa közeledett felénk. Mi tehetetlenek voltunk, leigáztak minket. A fény és sötétség mára már megszűnt létezni Európában, de a nyomai még érezhetők. Berlin utcáin sétálva érzékeltem milyen hatalmas ellentétek, micsoda erejű hullámok csapódtak egymásnak ebben a történelmi kavalkádban, és a fal kikövezett helyén állva körbefordultam, és megdöbbentet. Szinte a mai napig, másfél évtizeddel eltűnése után kézzel tapintható az éles ellentét. A sötétség eltűnt, helyén csak a fény világa maradt. Ezt könnyű volt megszeretni, hisz minden olyan egyszerű, minden logikus, és igen, a béke – a demokrácia – ígéretével csábított. Jut eszembe: demokrácia. Egy kétezer éves államforma, amit ma már a világon mindenhol a béke és a közakarat megtestesült formájának tartanak. De jó-e valójában? Nos, ami kétezer évvel ezelőtt jó volt, az nem feltétlenül jó ma. A demokrácia nem jó, de még nem találtak ki ennél jobbat. A bürokrácia, a korrupció, az államcsínyek és a túlzott szabadság lassan és biztosan emészti föl azokat az értékeket, melyeket a demokrácia önmagában képvisel.
A világ vezető hatalma, az Amerikai Egyesült Államok. Szeretjük? Utáljuk? Mi tettük olyanná, amilyen. Nélkülünk nem jutott volna a világ élére. Nincsenek itt, nem látjuk őket, nem halljuk és nem érezzük, de mégis, minden egyes mozdulatuk befolyásolja a világ életét. A későbbiekben mindent leírt és tárgyalt fogalom visszavezethető az USA társadalmi fejlődésére és felemelkedésére.
Szindrómák. Ezzel a címmel lehetne illetni a következő témát. Az emberek kapcsolata a huszadik század hajnalán még meglehetősen nehézkes értelmezésű volt. A régi hagyományok, értékek még éberen őrizték az emberek álmait, és vágyaiknak élesen korlátokat szabtak. Kipróbáltuk ezt is, működött, ám akkor mégsem volt jó. Nem volt jó a fiúnak a szülőktől engedélyt kérni, hogy a lányukkal táncoljon egy évben egyszer a bálon, nem volt jó, hogy több és nehezebb ruha volt az embereken, mint amennyit maga az ember nyomott, és nem volt jó, hogy nem tegeződtünk egymással. Mégis, akkor létezett udvariasság, akkor még küzdöttek az emberek, azért ami számukra valóban fontos, és igen, akkor még tudták azt is, hogy az életben mi a fontos és mi az értékes. Tisztelték egymást, és még ha meg is akart ölni valaki, előtte kihívott párbajra, a szemedbe nézett, és nem a hátad mögül tüzelt. Az értékek fokozatosan koptak el, ahogy változtak az idők. A szenvedés, a gyász felszínre hozta az ember rossz és jó tulajdonságait egyaránt. Közelebb kerültünk egymáshoz, ha az Apa, a Fiú elesett a csatában, és együtt sírtunk vagy nevettünk, amikor az újság megírta a csata kimenetelét. A béke, amit mindenki várt hamar véget vetett a szenvedésnek, újra a szabadság vált a legfontosabb dologgá és az élet visszazökkent korábbi kerékvágásába. Nem voltak azonban már oly fontosak az elkopott értékek, sokkal közvetlenebb lett a világ. Szabadság, büszkeség és mindenekelőtt az erkölcs, ami koordinálta az ember e korszakát. A zene, a tánc, a divat kifinomultabb lett, az emberek közeledtek egymáshoz, az idősek pedig már akkor is csóválták a fejüket, hisz tudták, nem lesz ez így jó. Nem is volt! Nem volt jó, hogy még mindig beleszóltak a szülők abba, hogy én kit veszek feleségül, és nem volt jó az sem, hogy folyton átvertek a boltban mivel nem volt értéke semmimnek. Nem volt jó hogy nem volt munkám és nem volt jó az sem, ahogy az emberek bántak egymással. Már akkor is látszott, hova vezet ez az út, azonban az emberek figyelmét a kisebb értékek és a pillanatnyi érdekek kötötték le, mit sem törődtek azzal, hogy hogyan változott meg a jól felépített erkölcsi normarendszerük. A kilátástalanság, a csalódás, a félelem és a szenvedéstől való fejvesztett menekülés új, addig sosem látott eszközökkel vértezte föl az egyébként is elvont radikális eszméket, így az ember önkezével vetett véget a békének, és taszította magát hat éves nyomorba és szenvedésbe. A szenvedés, önhibájának fájó felismerése, a hiszékenység és az emberi butaság megértése közben az egyszerű ember a társadalom maradványának darabkái közt a szeretteit kereste. Minden hiába, elpusztult minden mi fontos volt. Katonák vagy civilek, oly mindegy volt már, az ínséges idők és a hosszú szenvedés megcsillantotta az emberi gazság minden fogának fehérjét. És támadott. Nők ezrei, ha nem százezrei estek áldozatul a leegyszerűsödött világ erkölcstelen, magatartástalan forgatagában a gyarlóság új eszközéül. A félelem, egyszerű, hideg fegyverként lógott minden katona vállán zárdugattyús illetve félautomata fegyverek formájában. Leegyszerűsödött minden, és miután befejeztük egymás gyors és hatásos kiirtását, hazamentünk, csak épp elfelejtettük levenni a fegyvereket vállainkról. Az emberek nem akartak újra szenvedni, nem akartak többé elzárkózni sem. Az események felgyorsultak, és megnyílt a világ. Mindenki számára elérhetővé vált a gyors helyváltoztatás és az új világnézet, a béke kora köszöntött az emberre, és az ünnepelt. Ünnepelt, és ahogy május első hetében az örömmámorban úszó tömegben ismeretlen lányok és fiúk borultak egymás karjaiba, úgy omlott össze minden, ami korábban értéknek számított. Az első emberi szindróma a szabadság. Szabadok vagyunk, vagyis szabad államban élünk. Senki nem mondja meg nekünk, miben higgyünk, miben hihetünk, mi helyes és mit kell helyesnek tartanunk. Egyszerűen csak élünk, úgy, ahogy nekünk tetszik. Hatalmas fejlődés indult meg, mind divat, mind zene, mind egyéniség terén. Az emberek többé már nem nevezték meg erkölcsösségük és gátlásaik forrását, mert nem is ismerték azokat. Buli, kábítószerek, zene, fény, csillogás és szex minden mennyiségben. A „szabad” világ ajándékai, melyek mindenki számára elérhetővé tették a lét alapvető szükségleteit, amelyek létrehozták a hőn áhított béke érzését, és melyek megszabadítottak bennünket a korszak uralkodó problémáitól. Egyszerűen nem akartunk tudomást venni róluk. Haladtunk a korral, és együtt táncoltunk végig minden egyes szilvesztert a világ legfényesebb terén, hangosan számlálva éjfélig. Repültek az évek, és zajlottak az események, de már senki sem érdekelt, mi lesz a világ sorsa. Inkább igyunk még egyet. Elérkeztünk hát a huszadik század végéhez. Nézzünk körül most is.

C) A huszadik század végére megszületett az emberiség legsokoldalúbb találmánya, mely a következő években befolyásolt mindent, és létrehozott egy olyan világot, amely addig ismeretlen problémák megjelenéséhez vezetett. Modernség. Így nevezném a következő emberi szindrómát.  A századforduló előtt megjelent egy új érzés, ami addig ismeretlen volt. A divat és a zenei élet együttes hatása hozta el az igényt a modernizációra, az emberek agyában létrejött egy elválasztó, egy határvonal, mely most már megszabta mi a modern, és mi a régi, divatját múlt. Hirtelen új értékek születtek. Az emberek elkezdték utánozni egymást, hogy minél jobban modernizálják önmagukat és környezetüket. Modern: légy naprakész és divatos. Az igény azonban egyre csak nőtt, és egyre inkább vált ez követendő példává. A régi már nem volt jó, hisz lehet, hogy hasznos volt, de a megkopott külső miatt már szóba sem jöhetett. Az idősek kikerekedett szemekkel és csodálkozó tekintettel néztek a furcsábbnál furcsább dolgokra, szörnyülködtek a fülsüketítő zene hallatán és menekültek a divat diktálta egyre furcsább számukra ijesztő dolgok elől. Aztán bekövetkezett. Az érzéki, zenei és kulturális szabadság kiteljesedésében századot váltottunk. Beköszöntött a huszonegyedik század. Az emberi kapcsolatok lassan átalakultak. Ahogy a fejlődő világban lassan nem volt olyan beszélgetés, vagy gondolat, ami ne haladt volna át az új, forradalmi és sokoldalú találmányon, a világhálón, úgy egyre távolodtunk mi emberek, a saját értékeinktől.
Beatrix nevű nagyszerű elme tollából idéznék most egy pár magvas gondolatot:
„Az elmúlt évszázad legnagyszerűbb találmánya egyben a legnagyszerűbb táptalaj a növekvő hazugság számára.  „Én egyedi vaaaagyooook!” – üvölti a rózsaszín cicababa tucat szerelésben az egyik népszerű show műsor beszavazóján. Nos, ezek után, én már nem szeretnék egyedi lenni. A divat azt diktálja: légy önmagad! Tekerd magad körül a legfurább dolgokkal, aggass magadra különböző stílusú ékszereket – a lényeg: minél többet. És egyedi leszel! Egyéniség leszel! És sokan követik ezt a divatot. Az utcákon ezerszámra rohangálnak az egyedi emberek.”
De hogyan is értelmezhetjük ezt? Egyediség. Vegyünk elő egy újságot, és olvassunk el pár címsort. Politika, sport vagy közélet, teljesen mindegy mit veszünk a kezünkbe, egy dolog biztos, valakikről fogunk olvasni. Ő azt tette, ő azt mondta, ő azt hallotta, ő így tudja, vagy gondolja. Az ember igyekszik leszűrni a tapasztalatokat az olvasottakból és megpróbálja saját szavaival elmondani, amit látott, hallott. Aztán másnap megint olvas, lát és hall, majd megint önálló gondolatai lesznek. Végül már nem lesz energiája mindig mindenről gondolnia valamit, egyszerűen csak elmondja másoknak mit olvasott vagy hallott ezzel kapcsolatban, ezáltal átveszi azt, amit más gondolt. Hogy ez jó–e, vagy rossz-e, igaz-e vagy hamis, azt nem tudom, de egy biztos: pontosan ez a cél. Ma már nem számít a figyelemfelhívás, híreket sem azért hallunk, hogy informálódjuk, persze vannak kivételek, de a legtöbb esetben a készítők a véleményünk módosítására összpontosítanak. Gondolj mást, és gondolkodj másképp! Légy önmagad! A világot egy dolog forgatja: a pénz. Akinek sok van, az szeretne még többet, akinek nincs, az szeretne. Egy újabb emberi szindrómához érkeztünk, melyet szintén mi magunk idéztünk elő. Amikor nem volt, akkor a meglévő érték volt. Ha elromlott, akkor megjavítottuk. Erre tanítottak minket, becsüld meg, amid van. Ha újat akarsz, küzdj érte! De nem volt új, így a meglévő érték volt. Javítgattuk, őrizgettük, és amikor végre rászántuk magunkat, hogy lecseréljük az ütött-kopott, többször javított régit, akkor is csak félve cseréltük le, mert nem bíztunk az újban, hisz azt még nem ismertük és nem tudtuk meg tudjuk-e majd javítani, ha az is elromlik egyszer. Nos, nem volt rá szükség, sosem kellett megjavítanunk. Fogyasztói társadalom, a hátoldalán pedig az áll „made in China” nem pedig az hogy „made by us”. Us, mint mi magunk és US, mint Egyesült Államok. Hihetetlen, de igaz, hogy amikor mi még fegyvert fogva rohantunk át a körúton és a „Ruszkik haza!” felkiáltást skandáltuk, az Amerikaiak épp azzal voltak elfoglalva, hogy hogyan tökéletesíthetik a gyártás  folyamatát, hogyan maximalizálhatják a bevételüket, miként tudják reklámjaikkal vásárlásra ösztökélni a vevőt, illetve hogy a tömeggyártást hogyan tudják népszerűvé tenni olyan termékkörökben, amik idáig kézi munkaerőt alkalmaztak. A válasz egyszerű volt: könnyen. Mire észbe kapott a világ, már mindent gépek gyártottak. Gépek, melyeket az emberi erő leváltására terveztek, hogy megkönnyítsék a munkát, és hogy minél többet, minél olcsóbban állítsanak elő. Az áru, termék és szolgáltatás elöntötte a piacot, de már nem csak Amerika határain belül, hanem a világon mindenhol. Már csak el kellett érni, hogy megvegyék az emberek – mindet. Reklám. Reklámok azelőtt is léteztek, de a tömeggyártás megjelenésével párhuzamosan a reklámok készítői is új célokat helyeztek maguk elé. Sok termékhez sok vevő kell, így a reklámok már nem azért születtek, hogy hirdessék az adott termék minőségét és felhasználhatóságát, hasznosságát, hanem azért hogy mindenáron megvegyük az adott terméket. Nem számított már az sem, hogy nekünk épp nincs szükségünk arra a termékre, hiszen ha most megvesszük, kapunk hozzá ajándékot. Az eladás robbanásszerűen megugrott, és vevők száma sokszorozódott. És miként látá a termelő hogy ez jó, ő ettől gazdagodik, így logikusan még többet fog termelni, még többet reklámoz és mi még több haszontalan „tömegcuccot” veszünk. A reklámok voltak a fegyvereik, de egy idő után ezek a fegyverek elavulttá váltak, és már nem tudták a megfelelő számú vevőt előállítani a megnövekedett termékkínálatukhoz. Új eszközökhöz folyamodtak hát. Egyrészt egy új célközönséget kerestek, egy kiaknázatlan korosztályt mely vásárlóképes, másrészt új reklámozási technikákat kezdtek alkalmazni. A normális, felnőtt korú embereken kívül előtérbe kerültek a fiatalok és az idősek, a gyerekek és a vének. Habár egy gyerek még nem tudja eldönteni mi hasznos számára és mire van szüksége, a szüleik által ők is vásárlóközönség, és bizony rájuk is lehet hatni. De hogyan? A válasz nagyon egyszerű: saját magukkal. A TV, a rajzfilmek, a gyerekek számára készült reklámok, az újabbnál újabb játékok mind ösztönzik a szülőket, hogy újabb fölösleges pénzt fektessenek bele valamibe, amire valójában nincs szükségük. Tágabb értelmezésben ez zsarolás. Ugyanakkor létezik ennél még hajmeresztőbb módszer is, és – igazából itt kapcsolódik a gondolatmenetem Beatrix írásához – ki is használják ezt a lehetőséget: a sztárvilág. Bő tíz éve az volt híres, aki tehetséges volt, vagy gazdag, netalántán mindkettő egyszerre. A rajongás már régóta körülövezte a híres vagy fontos embereket, de a századforduló után a rajongás kaotikus méreteket öltött. Amerikában a sztárok viselkedése határozza meg a fiatalok vásárlási kedvét és igényét – melyet persze a szüleik pénztárcáján keresztül visznek véghez – a gyártóknak pedig semmi más dolguk nincs, mint legyártani, előállítani azt, amit az adott sztár visel vagy használ. Ez a legolcsóbb reklám, elég egyetlen embernek felvenni vagy használnia valamit, és máris milliós nagyságrendű eladást lehet elérni. Ezen felül hírességeket nem csak felhasználni lehet, hanem előállítani is. Erre a legjobb módszer a média illetve a filmipar. Pénzt forgatunk be egy műsorba vagy filmbe, ami sztárokat kreál, majd a sztárt kvázi megvesszük, ezáltal divatot teremtünk. A sztár fölvesz egy cipőt, és egy hónap múlva a legyártott tíz millió cipőből hét elfogy. Így lehet előre tervezni, valamint nem tömegárut is tömegesen előállítani. Szabályosan megtervezik az igényeinket, amik még nem is léteznek. Szóval tulajdonképpen mi is a reklám? Hirdetés, ajánlás, vagy inkább befolyásolás, továbbmegyek: irányítás? Igen, valóban itt tartunk, és nyugodtan nézzen körül, kedves olvasó, biztosan talál olyan dolgot, amibe ha jobban belegondol nincs is szüksége, mégis pénzt adott érte valakinek, aki szerint igenis van. A sztárokkal párhuzamosan a világhálót is felhasználják a reklámozásra, mint a célközönség leggyakrabban használt kommunikációs formáját. Kanyarodjunk vissza egy kicsit az emberekhez. A századforduló után az élet újból felgyorsult. „Ez már a 21. század!” Hangzik a felkiáltás és újabbnál-újabb, szükségtelennél szükségtelenebb termékek kerülnek a kezünkbe, a vagyonunk pedig egyre fogy. A digitális kor köszöntött ránk, kopogás nélkül jött be – a hátsó ajtón. Beköltözött a lakásunkba, észrevétlenül, nesztelenül. A reklámozás, az élet felgyorsult körforgása új betegségeket szült: stressz, depresszió. Ezeket a fogalmakat nem is ismerték az emberek száz évvel ezelőtt, most mégis korunk egyik legnagyobb betegsége. Az ember küzd, úgy véli sebezhetetlen és átverhetetlen, vagyona mégis csökken, értékei eltörpülnek vágyai mellett, és bizony menekül a világ elől, mert nem érzi jól magát benne. A cégek, akik azzal foglalkoznak, hogy minket tanulmányoznak, azonnal észrevették ezt, és új területet hoznak létre menekülésünk központjául, természetesen, mint mindenért, ezért is fizetnünk kell. Itt jön képbe a világháló. Szuper dolog, most is azt használjuk, kommunikáció és adatforgalom 21. századi sebességgel. A betegségek azonban új problémákat szülnek. Először is megjelent az internetes közösség, mint jelenség az emberek között. Első ránézésre ártalmatlan dolog, az embernek nincs ideje, virtuálisan tartja a kapcsolatot másokkal, hisz ez gyors, egyszerű, gyakorlatilag ingyenes. Igen, de pont ez a célja. Óvatosan, lassan építik ki körülöttünk a virtuális világ infrastruktúráját, mi észre sem vesszük olykor, mert nem olvasunk el mindent, csak ami számunkra lényeges. Néha azonban belesétálunk a csapdába. Erre is rávezethetőek vagyunk, pont a közösségek segítségével. Ők hívnak meg, és mi elfogadjuk. Egyének szólítanak meg és invitálnak be a világukba. A reklámok rögtön elözönlenek minket, és mivel mindig szeretnénk belépni, mindig reklámokkal találjuk szembe magunkat. A virtuális közösségeknek olykor egész virtuális világokat hoznak létre, melyek valódi menekülést nyújtanak a valóságból: önmagunkat hozhatjuk létre, virtuálisan, egy számunkra sokkal szimpatikusabb világban, ahol megvalósíthatjuk álmainkat és céljainkat. Csak a havidíjat kell kifizetni, és máris lehetünk a galaxis urai, birodalom vezetői, hősök, vagy háborús géniuszok, a társadalom középpontjai, hírességek, és még sorolhatnám. A digitalizáció utolért minket, ilyen módon ismerőseink bizonyos hányadát sosem vagy csak borzasztóan régen láttuk. Nem beszéltünk, csak chateltünk, nem levelezünk, hanem e-mailezünk. Nem létezünk már csak digitálisan. A virtuális világok és közösségek készítői és fejlesztő pedig hatalmas fába vágták a fejszéjüket, ami most roskadozva dől össze, hiszen társadalmunk átformálása komoly kihívást jelent. Megjelentek a multi cégek – a mindent bekebelező óriásvállalatok – is a piacon, és lassan átvették az irányítást. Észrevétlenül, ma már TV, internet és telefon, a kommunikáció összes formája a kezükben van, ergo ellenőrzött rétegben mozogva érintkezünk, kommunikálunk, közvetítjük a gondolatainkat. A világ újra kitágult, és igen, mi emberek újra bezárkóztunk, ahogy száz éve is be voltunk. Ami működött, az nem volt jó akkor, mindig újítani és újítani kellett valamin. Végül eljutottunk oda, amikor már nem működik semmi, de ez legalább jó nekünk. Jó nekünk? Ma már az emberek oly sokan vannak oly kis helyen, hogy lehetetlen mindenkit ismerni, vagy számon tartani. Új ellentéti felületet hozva létre, létrejött az ismerősökből és ismeretlenekből álló világ. Akit ismerünk, azt barátként kezeljük, akit nem ismerünk, az ellenség és az életünkre törne, átverne és megalázna minket. Félünk, nem nézünk egymásra és barátságtalanok kezdünk lenni, újra sikerült elhidegülnünk. A gátlásaink hatalmas falakként emelkednek körülöttünk, melyet a digitális világunkban könnyedén átléphetünk. A kérdésre a válaszom tehát az, hogy semmiképpen sem jó ez: hiszen nem működik, nem működik semmi, amit egykor erkölcsnek, udvariasságnak – kvázi: emberségnek neveztünk. Sokszor egy órás út és máris elfog minket az undor, ha így viselkedünk egymással, mi jó maradt még belőlünk, emberekből. Zaklatottan és fáradtan zuhanunk otthon a székbe, hogy legalább egy kicsit szocializálódjunk ebben az újfent elhidegült környezetben. A napi szocializációs igény lassan megszokássá válik, ilyen módon karakterek születnek, virtuális világainkban karakterek vagyunk, a valóságban személyiségek. Mindenki, aki belép egy ilyen közösségbe, rendelkezik digitális énképpel, egyfajta személyiségmodellel. Vannak valós és nem létező digitális személyiség modellek, melyekkel kapcsolatba lépünk, de valós személy nem áll mögöttük. A reklámozás, a tudatmódosítás új eszköze ez, melyet nem veszünk észre. A probléma az, ahogy a reklámok új formát kezdenek ölteni. Amit nem tudnak eladni pusztán azzal, hogy használatuk nélkül kevesebbnek éreztetik magunkat, azt eladják új módszerekkel: érzelmekkel. Érzéseket keltenek bennünk, megjelenik a szexualitás, a vágykeltés a reklámban. Férfiasság, nőiesség, ezek a dolgok is szerves részévé váltak a divatkultúrának, és igen, aki teheti át is veszi ezt. Ma már nem számít a kor vagy a nem, aki képes rá az csinálhatja, a jelszó ugyanaz: ez egy szabad állam, határok pedig nincsenek, és különben is, a reklámban is ez történik. És ha neki lehet, akkor nekem is. A digitális világ ráadásul gátlástalanul föl is használja ezt, hiszen amikor nem látjuk a beszélgetőpartnerünket, akkor könnyedén elhiszünk bármit, és ilyenformán a befolyásolás mértéke ugrásszerűen megnő. Az érzelmek egy része ilyen módon már nem is valós, hiszen amihez, vagy akihez kötődik szintén nem egy kézzel fogható személy. Létrejöttek a digitális világ által gerjesztett érzések, egy újfajta érzéskultúra, mely befolyásolja az életünket. Egy új réteget hozott létre a digitális kultúra: a tökéletes embert, az követendő elitet. A tökéletes embert, akinek vannak álmai, tökéletes a külseje, gátlástalan és érzelemmentes, és mindenekelőtt divatos, szemérmetlen és természetesen van digitális egyénisége. Olykor ezek a sztárok, de olykor mi magunk vagyunk. Az emberiség legújabb és eddigi legsúlyosabb problémája ez, melyet az új társadalmi réteg kialakulása hozott el. Az elit egyszerűen lenézi azt, aki más, mit az elvárás, aki másképp viselkedik, vagy aki nem veszi át az aktuális divatot. Kiközösítjük és kinevetjük azt, aki eltér a vezető elit viselkedéskultúrájától, hisz minden ezt sugallja, a reklámok szabályosan azt mondják, hogyha nem használod az adott terméket, hogyha nem a legújabb és legdivatosabb cuccot hordod vagy használod, és nem kommunikálsz úgy, ahogy elvárják akkor lassan már nem is ember vagy.
Egyediség, ahogy kolléganőm fogalmazott, tömegével hozza létre az új kór az egyedi embereket, akik egymást keresik a neten és élőben, és akik pontosan olyanok, mint amilyenné formálták őket. Digitális érzésvilág ez, melyben élünk. Befolyásolnak bennünket, értékeket teremtenek és vesznek el. Ma egy átlagos ember napi egy vagy két órát internetezik. A világon 6,7 milliárd ember él, és kommunikál egymással valamilyen módon. Az újabbnál újabb internetes portálok, új kommunikációs lehetőségek százezreit kínálva napról napra özönlik el a világhálót, mi pedig óhatatlanul belesétálunk e rejtett világba. Összeköt minket e világ, és mégsem valós, totálisan ellenőrzött és felügyelt, felületet képez az elfojtott érzelmeknek, vágyaknak és menekülési lehetőséget biztosít mindenkinek a való világtól. A huszadik század során az ember megtanulta a régi értékeit lerázni magáról, és kreált magának újakat, a huszonegyedikben pedig az újaknál is újabbakat kreál, és immár kettős arcú világunk kettős személyiségű félig digitális, félig valós karakterei is ezekkel az új értékekkel felvértezve lépnek ki az ajtón. Megyek az utcán, és figyelem a tekinteteket, ahogy elhaladnak mellettem. Csak rájuk kell nézni, és láthatóvá válik mi számukra fontos, milyen értékeket képviselnek. De valódi értékek-e ezek? Valódi érték-e a külső, a divat, a rajongás, a politikai hovatartozás, a vallási fanatizmus és a szexuális töltetű viselkedés? A választ mindenki megleli önmagában. A valódi értékek apró, ma már jelentéktelennek számító dolgok, és felőrölték őket a „nagy”ok. Ha már híresek akarunk lenni, ha mi vagyunk az egyedi, megismételhetetlen és tökéletes karakterrel rendelkező személyiség, jogosan gondolhatjuk azt, hogy álmaink eléréséhez bármilyen eszközhöz folyamodhatunk. Mit számít már a becsület, vagy tisztesség, hiszen arc nélkül, digitálisan is elérhetjük vágyainkat és álmainkat! Már nem kell másokkal törődni, hiszen a digitális személyiségünkben csak mi vagyunk fontosak, hisz nincs ott senki, csak mi látjuk. Óriási vágyaink és álmaink eltakarják valódi értékeinket. Elfeledjük azt, hogy mi miképp kerültünk ebbe a világba. Gátlástalanul törünk előre, másokkal nem törődve gázolunk át a testeken, hogy elérjük vágyainkat. A kis értékek eltűntek az életből.

D) Hová tart így a világ? Hol a határ? Határt szabni lehetetlen a határtalanságnak. Nehéz lenne gátat szabni egy önmagában is megállíthatatlan folyamatnak, melyet még ennek tetejébe kontrolállnak. Kanyarodjunk most vissza egy kis időre az Egyesült Államokhoz. Mit látunk kívülről? Egy nagyhatalom, mely a világ legerősebb hadseregével rendelkezik, befolyásolja a világ gazdasági, kulturális és politikai fejlődését, gátat szab az erőszaknak és teret ad a lehetőségeknek. De valóban ez az, amit látunk, vagy csak ezt láttatják velünk? Valójában kettőszáznyolcvan millió amerikai ember él ma a földön, akiknek a zöme nem tudná megmondani, hogy hol van Magyarország, vagy akár Európa, nem tudná definiálni a demokráciát, sem az értékeket, amelyeket fontosnak tart. Tehát azt lehet mondani, hogy egy száz százalékosan kontrollált országgal állunk szemben, melynek népessége többszöröse sok országnak, technikai és gazdasági fölénnyel bír. Az emberek irányítás alatt élnek, a fogyasztói társadalom hatásai már-már betegesen érzékelhetőek rajtuk. A digitális korunkban ez a tény önmagában még nem meglepő, hisz többet kommunikálnak virtuálisan, mint valósan, de a hatalmi státuszuk szimbóluma is most már a virtuális uralkodás. Digitálisan ellenőrzik a világot, minket, egyszerű embereket. Kémműholdjaik évtizedek óta pásztázzák a bolygófelszínt, ma már házszám pontossággal be tudnak azonosítani minket, küldhetnek nekünk levelet, email vagy esetleg egy atomrakétát az űrből – gyakorlatilag egyre megy. Csupán néhány gombnyomás, és összedőlhet a világunk, amit már egy újfajta digitális korszak követne. Itt jön a képbe számos jövőkép, amit ábrázoltak már sokan, sokféleképpen (ld.: Mátrix, Terminátor sorozat) természetesen anyagi haszonszerzés céljából. Azonban elgondolkodtató a valóság, hogy vajon egy kontrollált és ellenőrzött – megfigyelt – világ mit tudna tenni valódi válságok esetén, ha egy olyan ország a vezető hatalom, ahol az emberi tudatlanság korszakokkal ezelőtti állapotokat idéz, és ahol a legfontosabb érték nem az emberi tulajdonságokból, hanem a digitális énünkből ered? Gondoljuk végig azt, miként is jutottunk ide? A túlnépesedés, a folyamatos béke, és közéleti eluntság miatt az emberek a szó szoros értelmében ünnepelve fogadták az első világháború kitörését. Akkor erre volt szükségünk, és bár nem akartunk másodikat, mégis lett. Hamar rájött az ember, hogy vágyai megvalósításának nem ez a módja. Akkor túlontúl akartuk a békét és a szabadságot, elfojtott érzések kerültek felszínre, melyek gyökerestől tépték ki a meglévő értékkészletünket. A béke megteremtésén fáradoztunk, és közben a világ nem ellenőrzött része – látva mire képes az emberi gyarlóság, új utakat tört maga előtt és hatalmas önpusztításba kezdett, mi pedig, békében élők sokáig csak néztük és nem értettük, nekik miért nem megy? Mikor végre segíthettünk volna, akkor rámutattunk arra, aki minket is kisegített a bajban, és valóban, ő újra segített. Segítségét küldte Koreába, Vietnamba, Jugoszláviába, Irakba, Szomáliába és Afganisztánba több millió tonnányi olvasztott nehézfém, és gyengített uránium formájában. Az a fajta béke, amit mi teremtettünk, számukra elérhetetlen, és ahelyett hogy segítenénk, csak még nagyobb nyomorba taszítjuk őket. Azt hittük soha nem pusztul el újra ennyi ember, és hogy a világ soha nem akar majd újra háborúzni, mégis, az ENSZ több mint ötven éves fennállása óta mindössze 72 óra telt el úgy, hogy a világ összes szerződő országában béke volt.
Vajon képes lenne-e rá az ember, hogy veszély esetén újra összefogjon, hogy újra együttes erővel szálljon szembe a gonosszal? Vajon a digitális emberek és a hozzájuk rendelhető sztárok és tökéletes karakterek mit érnek, amikor elpusztítják az értékeiket? Mi történne akkor a világgal, ha eltűnne az internet és megszűnne a kommunikáció? Ez bármikor bekövetkezhet, és gondoljunk csak bele, hogy egy digitális ember hogyan viselkedne valós helyzetekben, milyen döntéseket hozna, és miket tenne saját képzelt környezetéből kiszabadulva a valóság olykor megbotránkoztató és nyers világában?
Érzések, melyeket soha nem érzett, szenvedés, melyet soha sem láthatott és hangok melyeket soha nem hallott. Ezek fogadnák és bizonyosan összeroskadna a teher alatt, melyet egy szemvillanás alatt kapna az élet valódi arcától. Nem tudná mi a helyes és elveszett értékei nélkül gyakorlatilag tehetetlen, és hasznavehetetlen lenne. De amíg nem következik be, senki sem hiszi el. A legnagyobb fegyver az emberiség ellen ma saját gyengesége, és tudatlansága. A veszély ólálkodik körülöttünk.
A veszélye annak, ahogy az ember önkezével pusztítja el önmagát, és mindent, amit teremtett.

E) Félelem fog el, ha bele gondolok, mit tartogat számomra a jövő. Egy világ, melyben az értékek már nem léteznek, digitális és sokszorosított minden, gépek irányítják és sötét, elborult… Remélem, sosem jön el.

Segítséget kérek tőled, kedves olvasóm. Emberek vagyunk, minden jó és rossz tulajdonsággal megáldva. Nem lehet kategorizálni minket, minden ember egyedinek születik, értékei és tulajdonságai aránya és kombinációja teszi döntően egyedivé. De minden ember viselkedhet egyformán, festhet ugyanúgy, egyenruhába bújva és digitálisan mindenki lehet azonos – ám ez csak a látszat. A való világban tetteink különböztetnek minket. Tetteink a döntő pillanatban. Csak akkor derül ki, kiben vannak meg az igazi értékek, amikor egyszerű a válasz, igen vagy nem. Akkor hatalmasodhat el rajtunk a gyengeség és a befolyásoltság, de tudni fogjuk mi a helyes út. Minden ember életében előbb vagy utóbb bekövetkezik ez a választás, a próba, mikor tettünk meghatároz minket. Elveink, melyekhez ragaszkodunk, értékeink, melyeket képviselünk mind-mind a társadalom, a korszak és a digitális világ által kreált mesterséges dolgok, a valódi értékek bennünk rejlenek. Annyi apró csoda van a világban, nem is kell keresni őket. Nem a sztár, vagy a csillogás, a vagyon és a hatalom az érték, a mérvadó. Körülnézek a világban és megannyi apró csodát látok, mindenféle tudatmódosító szer nélkül és elszédülök, beleremegek. Amikor fölkel a nap és fénnyel árasztja el a horizontot, vagy amikor alábukik és a sötétség óvatosan kúszik a horizont felé, de a nap utolsó fényei még színesre festik az eget. Amikor a szél felborzolja az idegeinket és csodás meleg érzéssel tölt el, a meleg, nyár esti levegő hűvös áramlása. Amikor a virág kinyílik és illatával megtölti a levegőt… megannyi csoda mely mindenki számára elérhető. Számomra ezeket a csodákat az ellenkező nem egyes tagjai képviselik, olykor csak ámulok tátott szájjal, a mindennek megbocsájtó és mindent elnéző határtalan és korlátlan kedvesség, vagy a hihetetlen kitartás és akaraterő láttán. A szépség, a kötelességtudat és az erős tartás, ahogy a családanya munka után még elmegy vásárolni, és mosolya hazáig kíséri, és még több óra munka, több tucat megtett kilométer elteltével is ugyanolyan szép, mint reggel és ugyanolyan kedves, mint az első találkozáskor. Amikor az elme által felfoghatatlan parányi érzések csokorba gyűlnek és alakot öltenek, és egy csodálatos mosollyal érkeznek el hozzánk, AZ az igazi érték számomra. Az emberek találkoznak, köszönnek, nevetnek és elmosolyodnak egymáson, de ahogy távolodik a barát, úgy eltűnik a mosoly az arcukról, és visszazökkennek a komor valóságba.
Én azt kérem tőled, kedves olvasóm, tartsd meg a mosolyt, mert ez az, ami összeköt minket: nagyszerű embereket.

Ezzel zárom hát soraimat, köszönöm neked, hogy elolvastad, amit írtam, láttam és gondoltam világunkról, érzéseinkről.

„WE GOT A WINNER”

Budapest, 2007.10.14., 17:03