2007.10.03.
Számomra minden nap éjfélkor kezdődik, azaz 00:00:00-kor, de ez a nap, október harmadika egy kicsit korábban, még kedden, annak az utolsó két percében kezdődött számomra.
23:58 Fáradt vagyok, érzem minden végtagom zsibbadt és elnyúlt, a szemeim lassan lecsukódnak, a monitor halvány fénye egyre kevésbé látszik. Felkapom a fejem, és határozottan elindulok a konyha fele, ideje lefeküdni, de még iszom egy utolsót, mielőtt nyugovóra térek. A konyhában kibámulok az ablakon. Odalent alakokat látok, a korom sötét fák óvatosan, elnyúltan dülöngélnek jobbra-balra a lágy szélben, hűvös levegő jön be az ablakon, egy kicsit kiráz a hideg. Fölnézek az égre, és látom a holdat. Egy kissé homályba burkolózik, mintha csak eltakarná valami, de ki akarna bújni alóla. Hosszasan figyelem, és lassan a fénye kezd elvakítani. Tudom, szinte érzem, hogy nem csak én nézem most a holdat. Látom a szempárok apró vonalát végigfutni az égbolton, talán valamelyikük egyszer felém fordul. Éjfélt üt az óra. Így kezdődött el a napom.
Bedőlök a puha ágyba és befordulok a fal felé. Behunyom a szemem, szeretnék álmodni. Álmomban tudom, ki vagyok, és sosem vagyok egyedül. Az álmaimban boldogságot lelek, és sosem vagyok magányos, nem úgy, mint most… még ébren vagyok. Különös érzés kerít hatalmába: úgy érzem, mintha szerelmes lennék. Tudom, ez nem így van, hiszen nem tudok senkit, akit szerethetnék, de az érzés létezik bennem, már most is érzem, pedig még nem is ismerem. Egy kicsit a jövőbe tekintő furcsa kép ez, melyet magamban látok, de az érzés valós, és nem tudom hova tenni magamban. Talán csak kezdek becsavarodni. Lehet, de attól még jó… hamar elalszom.
Vajon mit tartogat számomra ez a nap?
07:15 Frissen lépek ki az ajtón, a reggeli fürdő mindig feldob, sietve indulok el a jól megszokott utamra. A hét utolsó olyan reggele amikor nyolc órakor kezdődik a tanítás, és ma rövid napom lesz, szóval minden okom megvan rá hogy jókedvem legyen, talán csak egyetlen apró dolgot leszámítva. Nem alakul kedvezően a közlekedés folyamata, ma reggel valahogy nem jön össze semmi, ennek ellenére nem aggódok túlzottan, mindig jön egy másik busz, esetemben villamos. Felszállok és leülök, csak ez után veszem észre, hogy ki ül velem szemben. Pár másodpercig csak bámulok, talán még a szám is tátva van, aztán észbe kapok, és máshova tekintek. Oldalra nézek, majd megint magam elé. Nem tudom nem nézni, de mégsem akarok udvariatlan lenni. Küzdök magammal, próbálom visszafogni magam. Sikerül, egy kicsit megnyugszom. Egy gyönyörű arcú lány ül velem szemben, szemeiben csak úgy ragyog a boldogság és a szeretet. Nem tudnám megmondani hány éves, vagy, hogy milyen a külseje, de a szeme mindent elárul. Csodálatosan ártatlan és csodálatosan szép, fiatal és boldog, szinte biztos, hogy szerelmes. Tengerkék szemében apró csillogás fénye látszik, mintha csak elveszett volna benne pár parányi csillag. Gyanúm beigazolódik, amikor leszáll – szinte repül nem is lépked – valósággal a nyakába ugrik szerencsétlen szerencsésnek. Így teljes a kép. Továbbhalad a villamos, majd lelassít egy kereszteződésben, így van időm kicsit körülnézni. A park sarkán, egy nagy terebélyes fa áll, alatta egy pár ölelkezve. Sokáig figyelem őket, de nem mozdulnak, csak némán nézik egymást, de ebben minden benne van. A fa árnyéka közepén álnak, a reggeli nap éles sugarai elől elbújva egymás karjaiban és boldogságban… jó helyen vannak. Megtalálták a saját boldogságukat. Úgy érzem, senki nem vehetné tőlük ezt el, és mosolygok, öröm nézni őket. Lassan eltávolodnak, már a fát se látom. Leszállok, irány a buszmegálló. Úgy látszik a közlekedés menete kezd újra visszazökkenni a megszokott tempóba, hamarosan megérkezik a busz, én pedig felszállok – megint. Egy férfi ül le elém, maga előtt egy babakocsit tol a karján pedig egy másik gyerek: egy igazi apuka. Gyűrűsujján fehér arany gyűrű ragyog, a felkelő nap fényében talán még élesebben csillog, mint egyébként. A széken előttem előbukkan egy apró arcocska a férfi válla fölött, egy kisfiú néz rám kérdőn. A szeme zöld, a haja nagyon halvány szőke színű. Arca egy az egyben az Apjáé, ugyanolyan karakteres, ugyanolyan erős vonású. Persze ő még csak gyerek, izeg-mozog, láthatóan bosszantja a gondterhes apát. A babakocsiban ülő törpe is rám tekint, hosszú percekig bámul. Számára egy valóságos óriás lehetek, hiszen még nagyon apró. Ő is szőke, kék szemekkel, igazi ártatlan arccal. A fiúcska végre megnyugszik, az apa legnagyobb örömére. Elmosolyodik, és megint érzem, szinte tapintható a boldogság érzete köztük. Elképzelem a legboldogabb embert a családban, a két csodálatos gyermek anyját, a boldog feleséget, aki majd hazavárja a kis kirándulókat. Csodálatosak lehetnek együtt. Megérkezem, leszállok – megint. Az óra 8-at üt, abban a pillanatban, amikor belépek az osztályterembe.
12:34 Hazafelé ballagok. Csalódottan, vegyes érzésekkel sétálok. Nem vártam sem buszra sem villamosra, úgy döntöttem ma gyalog teszem meg a hazavezető utat. Jó most így, egyedül, gondolkozva, elmélkedve, zenét hallgatva sétálni. Szép idő van, bár lassan felhők úsznak a ragyogó nap elé. Csalódott vagyok, mert ma ismét egy olyan emberben csalódtam, akiről nem gondoltam volna, hogy egyszer csalódnom kell benne. A kétszínűség egy súlyos emberi negatívum, és mindig meglep ha valakiről kiderül, hogy ilyen. Sok minden átfut az agyamon, képek és emlékek rajzolódnak elém. Visszatekintek a szeptemberre: színes és bonyolult, változatos hónap volt. Csupa fordulat, csupa változás. Semmi sem a régi már, megváltoztatott ez a rövid idő. Ami volt elmúlt, a jövőm pedig ködbe burkolózik. Még semmi sem világos, nem tudom mit várjak a holnaptól. Hideg tűszúrást érzek az arcomon, majd rövidesen a karomon is. Apró, hideg szurkáló esőcseppek hullnak alá, és hideg, szúrós érzést keltenek bennem. A nap továbbra is ragyog, így egy kicsit furcsa kép tárul elém: esőcseppek a napszemüveg lencséjén. Befordulok a sarkon, egy jól ismert utcába, a fél gyerekkoromat itt töltöttem. Az aláhulló esőcseppek úgy csillannak meg a napfényben, majd tűnnek el a szemem elől, mint az állandóan a tudatomban fel-felhangzó kérdések. Megelevenedik a kép előttem, és látom, ahogy a kérdéseim sorban úsznak le az égből a föld felé. Elfordítom a fejem, és el is tudom őket olvasni. A válaszok ugyanolyan lassan érkeznek meg, mint ahogy a föld fölszárad eső után. Hazaérek. Pillanatok kísértenek és érzések keringenek körülöttem, mintha csak le akarnának csapni rám, de nem teszik. Valójában üres vagyok. Amikor este egyedül elalszom, érzem a jelenlétét, de magamban nem találom. Érzem, mire vágyom, de reggel és egész nap nem tudnám megmondani, csak akkor, amikor a legjobban hiányzik. Hosszan figyelem a kurzor villogását a monitoron… Nincs több mondandóm mára. Bár a nap még nem ért véget, és minden kezdődik hamarosan elölről, most nincsenek gondolataim erről. A színes reggeleket és az ébren álmodozó éjjeleket hosszú, céltalan, unalmas és szürke nappalok kötik össze. Céltalan vagyok.
Ma reggel csodálatos képeket tárt elém az élet, olyanok voltak, mint egy virág szirmai. Puha, gyöngéd és meleg – ilyen a szeretet, a szerelem is. A szerelem virágának szirmai ezek, melyek pont elém pottyantak ma reggel, kiszínezve ezzel a szürke reggelemet.
